völgymunkatárs

1989. július 31.

Ihletett pillanat volt

Pallagi Anikó neve fogalommá nemesedett a Művészete Völgyének történetében. Ott volt már az első Kapolcsi Művészeti Napokon, 1989-ben. Soha nem vágyott a rivaldafényre, a háttérben gondoskodott arról, hogy a Völgy az lehessen, ami: szellemében, értékrendjében.

Hogy kerültél a Völgy szervezésébe?

 

1989 tavaszán a MAFILM-nél dolgoztam, és Garas Dezső egyetlen rendezésében, a Legényanyában voltam rendezőasszisztens, Márta Pista pedig a zeneszerző. Egy nap előfelvételeket csináltunk kisebb tűzoltózenekarokkal vidéken, és úgy alakult, hogy hazafelé egy kocsiba keveredtünk Pistával. Ott aztán elkezdett mesélni nekem a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletről, meg hogy nyáron akarnak szervezni kulturális programokat, meg hogy látja, hogyan dolgozom, és megkérdezte, lenne-e kedvem segíteni. Másfél óra alatt meggyőzött.

 

Ennyi elég is volt?


Rá néhány hétre elvitt Kapolcsra, ami egy őrült rohanós nap lett. Elindultunk Pestről fél 8-kor, majd egy óra múlva már a veszprémi színházban voltunk, ahol Pista volt a zenei vezető, és egy készülő programsorozatról tárgyaltunk. 10-kor már a nagyvázsonyi TSZ irodájában voltunk, ahol a vízügyesektől a tanácselnökig ott volt mindenki. Átbeszélték, mit lehet tenni, hogy újra legyen víz a kapolcsi patakban. Aztán bejártuk a helyszínt, nyakig sárosak lettünk. Kapolcs és Csórompuszta volt következő helyszín, Pista szó szerint mindenkinek bemutatott a faluban. Délután beültünk a kocsiba és irány Budapest. Megálltunk Pista lakásánál és mondta, hogy kellene kicsit segíteni. Elrohant, majd rövid idő után megjelent hatszázezer különböző hangszerrel. Mind bepakoltuk a csomagtartóba és a hátsó ülésre: „Tudod, hogy ma este zenefelvétel lesz a Garas-filmhez?” - tette hozzá. Így is lett. Részemről hajnal fél 4-kor elájultam. Még láttam, hogy megy a film a vetítőn és közben Márta Pista rögtönözve szerez zenét hozzá valamelyik hangszeren. Baromira nem volt sem álmos, se fáradt, se semmi. Csak néztem ezt az embert, hogy van ennek ennyi energiája?!


Hogy sikerült a legelső év a Völgyben?


Ihletett állapot volt, amihez nyúltunk, az működött. Ez egy ilyen időszak volt. Galkó Balázzsal, Márta Pistával és többiekkel mindent beleadtunk. Márta kérte fel a nagyobb fellépőket, szervezett, a technikai részek rám maradtak. Már az első évben sikerült felkérnünk Jancsó Miklóst védnöknek. Csórompusztán már akkor is volt építésztalálkozó. A Karnyóné c. színházi előadás próbái, és maga az előadás legenda ma már, de volt táncház is a Muzsikás együttessel, gyerekprogram Levente Péterrel és kiállítás a Faluházban. Elmondható, hogy mindazok a programelemek, amelyek később megsokasodtak, kifejlődtek már ott voltak a legelején.


A feltételek adottak voltak ehhez?


Ahhoz, hogy bármilyen programsorozat működni tudjon, infrastruktúra kell és emberek. Kell, aki jegyet árul és aki információt ad. Egy olyan helyen, ahol se áram, se színpad, se megfelelő zárt tér a Faluházon kívül, ott meg kell teremteni ezeket. Például tudjanak hol aludni a vendégek és a művészek. Kitaláltuk, hogy a falubeli fiatalokkal dolgozzunk együtt, hogy profitáljon a falu is. Információs központot kellett csinálni, kellett fesztiváliroda is, Márta Pista házát, udvarát neveztük ki ennek. Tulajdonképpen minden összeállt, ami szükséges egy fesztiválhoz később is, csak kicsiben. Az alap megvolt, csak fejleszteni kellett, hogy nagyban is működjön.


Ott voltál, amikor családi hangulatban telt a Völgy, de akkor is, amikor százezreket látott vendégül. Hogy élted meg ezen változásokat?


Úgy voltam a Völggyel is, mint ahogy a gyerekkel szoktak lenni. Megszületik egy háromarasznyi se csecsemő, és a végén egy 210 centis vízilabdás lesz belőle. Az anyja nem veszi észre a változásokat, csak éppen a huszonév alatt fölnő az a gyerek. Persze, ha másnap hirtelen ott lenne egy vízilabdás, akkor nagyon megrendítené, ám a mindennapos teendők miatt mindig csak az adott életkort látjuk. Így voltunk a fesztivállal is: természetesnek vettük a változásokat, persze néha rácsodálkoztunk, mennyire megnőtt.


Hogy látod, mit adott a fesztivál a helyieknek?

 

Szerintem a legfontosabb, hogy esélyt és lehetőséget adott. Jött egy csomó idegen ember, akiknek szállást kellett adni, akikkel beszélgetni, barátkozni kellett. Kapolcs a lelke mélyén tudta mindezt, hiszen visszanézve néhány száz évet azt látjuk, hogy a malmok miatt idegenek érkeztek őrletni, és bizony amíg vártak a sorukra egy-két hét is eltelhetett. Még előbb a Via Magna, a római kereskedelmi út is érintette a települést. A Művészetek Völgyétől azt tanulták a helyiek, hogy a közösségben rejlő erőt hogyan lehet megszervezni, hogyha valamit elhatároznak, akkor azt, hogyan kell végigcsinálni. Felélesztette azt a több generációra visszamenő tehetséget és tudást, hogy miként kell idegenekkel kommunikálni, jóban lenni és utána tartani a barátságot. Olyan képességek jöttek elő a helyi fiatalokban, amit aztán mindenféle másra is lehet használni. Egy csomó civil szervezet is alakult helyben az ifjúsági színjátszó egyesülettől a nagycsaládosokig.


A továbbiakban is profitálhat a régió abból az ismertségből, amit a Völgy hozott neki?


Százmilliókat áldoznak nagy cégek arra, hogy bevezessenek a köztudatba egy-egy nevet, egy terméket, egy brandet. Az elmúlt 25 évben a fesztiválnak köszönhetően Kapolcs és a Művészetek Völgye nevét mindenki, de mindenki megismerte. Sajnos még a mai napig nincs kitalálva egy olyan hosszú távú stratégiai fejlesztés, hogy ezt az ismertséget, hogy lehetne a kapolcsi emberek, a Völgy települései javára fordítani. Azt az ismertségi tőkét, amit a fesztivál adott a falvaknak, azt tudni kellene használni pl. munkahelyteremtésre is. Nem feltétlen gondolom azt, hogy ez a Művészetek Völgyének a feladata lenne, de az biztos, hogy a fesztivál segíthet ebben. Kapolcs és a környező települések egyre növekvő ismertségét kihasználva pl. fellendülhetne a kulturális turizmus, és nem csak a fesztivál ideje alatt. Pályázni is okosan kell, hosszútávra tervezve, mert hiába nyerünk, azt nem csak a pályázati kiírásnak megfelelően 3-5 évre kellene fenntartani, hanem 15-20 évre lehetne biztosítani a működését. Különben semmi értelme, hogy sok pénzt fektessünk bármilyen projektbe.


Visszanézve erre a negyed századra: mi volt a bája a Völgynek?


Szerintem az, hogy nagyon "korszerűtlenül" gondolkodtunk. Az első években pl. hosszan veszekedtünk azon, hogy emeljünk-e 50 forintot a napi belépőn, amiért meg lehetett nézni százvalahány programot. Sokáig ragaszkodtunk ahhoz, hogy nyugdíjasok, katonák és gyerekek féláron jussanak be a helyszínekre. Akkor még meg lehetett csinálni, hogy János bácsi ült a kiállításon és őrizte, a gyerekek meg szedték a jegyeket, ez pedig annyira homlokegyenest más volt már akkor is, mint amit diktált az élet. Nem volt biztonsági szolgálat sem, legfeljebb a helyi polgárőrök és a fiatalok. Összegezve: nem a pénzbevételen volt a hangsúly, hanem a boldog működésen és ez már akkor is teljesen korszerűtlen volt. Ezt az idillikus állapotot úgy lehetett volna fenntartani, ha lett volna egy-két főszponzor, de hát nem volt. A bája másrészt abból fakadt, hogy kisebb volt a fesztivál és eleinte mindenki mindenkit ismert és felismert, és ezt a személyességet nagyon sokáig meg tudtuk őrizni.

Szerző: 
Nuszbaum Tibor
Kategória: 
Sztori
Történetem ideje: 
1989. július 31.
Művészetek Völgye a Youtubeon Művészetek Völgye mobil alkalmazás Művészetek Völgye jegyvásárlás

További történetek

1995. július 24.
2010. augusztus 04.
2011. július 05.
2012. július 21.

Oldalak

Oldalak