Hogy talált rád a Völgy, hogy találtál rá?

A Völgy hat éve robbant be az életembe, akkor viszont döbbenetes erővel. Palya Bea hívott meg frissen indult udvarába, és közösen kitaláltuk, hogy kezdődjön hét körül a koncert, előtte hat órától pedig apró emlékeket, úgymond "verskavics­okat" gyártanék az olvasóknak. Ennek a lényege, hogy valaki mond egy témát, én meg alkalmas versformába szedem pár perc alatt, majd aláírom, és viheti a lapot, kap egy személyes kis versleletet. A dologból az lett, hogy már hat órakor ott ült nyolcvan ember a babzsákokon. Nem lehetett elkezdeni egyenként írogatni nekik, miközben másik hetvenkilenc türelmesen várakozik, belefogtam hát a felolvasásba. Hát órakor beállított még nyolcvan ember, szemlátomást kicsit felháborodva: mi az, hogy itt már megy az est. Akkor le kellett zavarni még egyet. A legcsodásabb az volt, hogy az emberek figyeltek, ültek, álltak, feküdtek, függőágyban ringatóztak, tapintható volt az izgalom, összeálltak a legjobb minőségű közönséggé, sőt: közösséggé. Vagány hangulat kerekedett, utána meg a jelenlévők még másfél óra hosszat álltak sorba személyes versrendeléseikkel. Rögtön elsőre megtapasztaltam, milyen másféle a kapolcsi levegő, milyen más az itteni időszámítás.

Ennyi elég is volt, hogy beszippantson a Völgy?

Nagyon régóta kerestünk igazi helyszínt Költészet Vására című rendezvényünknek, melyet Párizsban látott példa alapján kezdtünk szervezni Gryllus Danival. A Saint Sulpice teret minden áldott évben lekerítik ronda méregzöld palánkokkal, ezeken belül megy a költészeti dühöngő, mindenki képviselteti magát a legnagyobb kiadóktól a legkisebbekig, normális és őrült költők, amatőrök és profik dedikálnak, ugrándoznak, harsogják, suttogják, dalolják verseiket, kínálják a CD-ket, köteteket. Ez afféle irodalmi Hyde-park. Próbálkoztunk hasonlóval a szentendrei Közlekedési Múzeumban, villamosok között, később a Nemzeti Színházban, majd a Gödör Klubban, de a rendezvény valahogy lötyögött, nem találta a helyét. Ráadásul a társszervező irodalmárok morogtak, minek ez a nagy felhajtás, mire a sok muzsika, sokba kerül és csak a baj van vele, idevonzza a népeket, pedig ők inkább ülnének csendben egy sarokban pár ivócimbi társaságában. Akkor kezdődött el Kapolcson az udvarosodási folyamat, Márta Pista örömmel fogadott minket, így hát a második önálló udvar a Kaláka Versudvar lett immár öt éve. Otthonra leltünk. Azóta életem szerves része Kapolcs. Húsvét és Karácsony után harmadik legbiztosabb pontja az évnek.

10 nap a Völgyben napi több fellépéssel kemény menet, utána mi van?

Anno még Palya Beáéktól tanultam, hogy ők a tíz intenzív völgynap után totálisan kieresztik a fáradt gőzt odahaza, és lelazulnak körülbelül ugyanannyi időre. Ezt az iskolát követem magam is. Persze tanulgatjuk, hogyan lehet delegálni feladatokat. Az elején az utolsó szöget is mi magunk vertük be, fúróval másztunk létrára, szedtük a szemetet, hurcoltuk a babzsákokat ki-be. Most már ezt velem kapolcsozó gyermekeim átvették, én meg igyekszem "sédányozni" vagy a fennsíkra felmenni, fűben kiterülni, felhőket bámulni két megterhelő fellépés között. Az első évünk igazi "mélyvíz" volt, tíz napból kilenc alatt esett az eső. Hozták traktorral a szalmát, én meg napi két-háromszor beterítettem vele az udvart, hogy járni lehessen. Pár óra múlva lehetett összekaparni az egészet, mert trágyává ázott, jöhetett az új, száraz réteg. A Misztrál együttes egyszer le is kajabált a színpadról, hogy a most következő verset pedig az a szőke lovászlegény szerezte, aki ott ganajozgat. Mire én eljártam a bossa novát a vasvillával.

Van kapcsolatod a helyiekkel, a kapolcsiakkal?

Magunk is töprengünk rajta, hogyan lehetne szervesebb kapcsolatot kialakítani, nem csak rátelepedni a falura, elárasztani zajjal, szeméttel, aztán lelépni. A jövőben például szeretnék "irodalmi portréírást" is csinálni a versműhelyben: a Kapolcsi-Lajcsi-bácsizás lírai formája lehetne ez. Jelenleg a környékbeli polgármestereken kívül az egyetlen kapcsolatunk Henn Tibor bátyánk, udvarunk gazdája. Ő mondta, hogy „úgy tessék elképzelni, hogy itt hétköznap még a légy is egyhelyben repül”. Vagyis az a típusú szent időtlenség uralkodik, ami a magyar vidék nagy részét jellemzi. Ha három nappal a Völgy előtt érkezik az ember, ez az áldott álmosság még benne is van a levegőben. Tudom, mert Zsámbékon élek, hogy aki hat óra után kiteszi a lábát az utcára, és nem az RTL Klubot nézi, az jó ember nem lehet, az gyanús. A városból gyüttmentek, azok szoktak így kaszinózni estefelé, rendes falusiak sose... Amihez hozzátartozik persze, hogy a település hajnalban kel és estével fekszik. Vagy a Fókusszal... Úgy képzelem tehát Kapolcsot, ahogy egy átlagos magyar falut. Az itteni emberek nyilván nem az általunk hozott zenét szeretik, nem ezt a típusú színházat. Egy operettet vagy musicalt százszor szívesebben látnának. Házigazdánk, aki maga sem feltétlenül a mi muzsikánk rajongója, időnként véleményt nyilvánít. Volt, hogy pizsamában ugrott ki az ágyból (éppen népdaléneklés ment élőzenével), és azt kiáltozta, hogy na, ez az igazi muzsika! A koncertekkor feleségével kinn ülnek, végighallgatják akarva-akaratlan, így aztán kölcsönhatások jönnek létre. Dicséretet kapunk, amikor valami tetszik, és morgást, ha nem.

Hat egymásra a falu és fesztivál?

Bizonyosan. Ez a fesztivál szerintem kimondottan törekszik arra, hogy mondjuk egy Volttal vagy egy Szigettel szemben ne csak a tájidegenséget képviselje. A Völgyben a népzene vagy a népi kultúra meghatározó dolog. Közben persze nem hunyhatjuk be a szemünket, tudni kell, hogy az autentikus népi kultúra már fényévekre került favak mai lakosságától, attól a közegtől, ahonnan származik. Százszor inkább jelen van a népi kultúrát nyomelemekben tartalmazó Lakodalom Lajos, a bulibáró vagy bármi hasonló. Ám a fesztivál miatt talán mégiscsak elindulnak egyes hajszálgyökerek vissza a múltba, itteni fiatalemberekből, lányokból is lesznek táncosok, énekesek. Az emberi kapcsolatok rengeteget számítanak, például amikor Márta Pista megtáncoltat egy születésnapos százéves nénit, amikor a szervezők közül van, aki veszi a fáradságot, és leül szépen szót váltani a helyiekkel.

Ennek a negyedszázados fesztiválnak igazából mi az üzenete szerinted vagy számodra?

A jelszó Kodály után szabadon, hogy a kultúra mindenkié. Lábjegyzetben hozzáfűzve mindenféle óvatoskodást: kérdés, hogyan lesz mindenkié, kérdés, ki a mindenki, kérdés, mi a kultúra... Érdemes hinni benne, hogy akár a legmagasabb kultúra egyes szeletei is eljuttathatók olyanokhoz, akik nem pont ezért vándorolnak ide. Magam elneveztem a Völgyet Álomi Számvevőszéknek, mert remek zeneszámokat vesz, és remek álmoknak ad otthont. Vagy Nemzeti Showhivatalnak, ahol a show sót és kenyeret is jelent, no meg persze produkciót.

Szeretlek édesapám, mint az emberek a show­t?

Igen, a mindennapi show is betevő falat. Legyen a Völgy egyszerre új és régi értékeket őrző! Szóljon az itt élőkhöz, és azokhoz, akik direkt ezért jöttek ide! Van, hogy megyek az utcán, beleszimatolok egy udvarba, az onnan kiözönlő hangokba, no jé, mi lehet ez, nem is tudtam, hogy érdekel az ilyesmi, most meg hallom, és esetleg megszeretem. A Séd-parton flangáltam, szellőztettem a fejem belsejét, hát, egyszer csak hallom, hogy Tintér Gabi énekel az út másik oldalán. Ilyen huzata, ilyen életerős hangja másnak nincs. Nosza, átvágtattam a Folk Udvarba, és pompás mulatságban volt részem az elképesztő Dresch Misivel és Vizeli Balázzsal. Kapolcson többet kapok annál, mint mikor csőlátással, célzottan elmegyek egy koncertre, amit kinézek magamnak. Itt összekeveredik a bigband a folkkal, a Kaláka a metállal, az alter a dzsezzel, a Völgy pedig széjjeldobja a sokféleséget mindenfelé, szállásunk magasságából ezt remekül hallani. A 2015-ös ökumenikus záró-istentiszteleten evangélikus lelkészünk megindítóan beszélt erről a "megbékélt sokszínűségről", a református lelkész pedig arról szólt, hogy a klastrompusztai rom voltaképp nyitott kéz, vagyis minden égtáj, minden érték felé kitárt, betöltendő, üres tér.

Pillanatra még össze is hozza az embereket ez a katyvasz?

Itt nem két Magyarország van, nem is három vagy még több, nem azt fajta a sokfelé szaggatottságot éljük meg, amit a közéletben vagy akár az interneten. Kapolcs összeabroncsol, közös nevezőt ad. Ott ülnek a versműhelyemben egymás mellett olyan emberek, akik utána bejelölnek engem a Facebookon. Akkor derül ki, hogy az egyik tagja az “Azonnal Akasszuk föl a Miniszterelnököt, mégpedig Ide!” nemes társaságnak, a másiknak meg akkora viharnagy turulmadár van a profilképében, hogy be se fér. És ez a két ember jó néhány napon keresztül egymás mellett ült a babzsákokon, lelkesen foglalkozott a magyar irodalommal, nem kérdezve, melyik szöveget írta jobb- és melyiket baloldali szerző. És nem ontották ki egymás belét, még virtuálisan sem, ahogy a neten szokás. Vagyis itt látható, hogy igenis létezik közös ügy, közös haza, nem csak apró magán-magyarországok, melyeket ki-ki megsütöget magának.

Volt-­e itt olyan élményed, amire úgy rácsodálkoztál, hogy aztán nem csak a gondolkodásodat, de az életedet is elterelte valamilyen irányba?

Van egy történetem, ami Kapolcson esett meg, ebből lett a szalmakalapos ember példázata. Éppen ment a versműhely-foglalkozás, mely abban az évben ingyenes volt, vagyis nem kellett hozzá karszalag. A nádkerítés fölött egyszer csak megjelent egy szalmakalap és egy ember, mint aki éppen arra jár, érdekli is meg nem is az egész. Leskelődött, hallgatózott, mi folyik itt. Gondolkoztam, odakiabáljak-e, jöjjön be nyugodtan, hiszen ingyen van. Nem szóltam végül, nehogy még megsértsem. Ugyan már, van neki pénze, több, mint nekünk, különben meg a fenét érdekli ez a marhaság... Büszkeség is van azért az emberekben! Sebaj, mi csináljuk tovább a dolgunkat, lássuk, mi lesz belőle! Fél szemmel figyeltem csak, amint egyre közelebb jön, rátapad a kerítésre, aztán egy ideig nem néztem oda. A következő kép már, hogy hopp, beugrott a kerítésen és elsüllyedt egy nyugszékben, csak a szeme látszott a szalmakalap és az előtte ülő székének pereme közt. Még pár perccel később már a legnagyobb természetességgel terpeszkedett, mint aki ezer éve itt ül az udvaron. Vagyis valaki a kortárs kultúra kedvéért átugrott egy olyan kerítést, amely tulajdonképpen nem is létezett. Ezt kellene elérni, hogy az emberek átszökdössenek a képzeletbeli kerítéseken, és állati lelkesen belopózzanak abba, ami tulajdonképpen mindig is az övék volt, csak nem vették észre. Hiszen a youtube tele van minőségi zenékkel, az irodalmi honlapok meg pompás szövegekkel. Az írói Facebook-oldalamon például rendszeresen osztok meg egy-egy szöveget, sajátot vagy másét, és több ezren olvassák izgalmas kép-körítéssel azt, amihez amúgy is hozzáférnének a világháló egy-egy eldugott zugában.

Az irodalom mindenkié vagy tessék csodálni a felkent magasztosokat?

A Völgy megerősített meggyőződésemben, nevezetesen, hogy az irodalmat, mint valamiféle vásári, interaktív kézműves foglalkozást nagyon is lehet művelni, a közönség meg igenis fogékony és vágyik erre. Sajnos többnyire merev viszonyban állunk az irodalommal, mint valami rettentő hivatallal, ünneplőbe öltözünk, kihuzakodik a lelkünk, nagyon hangosan és érthetetlenül szavalászunk. Vagyis eltávolítjuk a szövegeket a közönségtől. Az ünnepi pillanatoknak persze van szerepe, csak ne fednék el annyiszor azt a tényt, hogy a vers, a próza hétköznapi dolog is. Orvosság, segítség, baráti szó, megosztott élettapasztalat, háziállat, háztartási kisgép... Hogy a mindennapokban is jól jön. Bár az írás magányos őrület, lehet ezt felszabadult, közösségi formában művelni. Attól még, hogy Van Gogh őrületében levágta a fülét, Csontváry meg festékre és utazgatásra költötte egész vagyonát, egész nyugodtan rajzolhatnak és képezhetik magukat gyerekek, felnőttek egyaránt. Nincs ez másként, mint a jógával, az agyagozással, az énektanulással, a faragással. Semmi tragédia, ha mellényúlok, ha elrontom a munkadarabot, nem kötelező mindenkinek önfelemésztő lángoszloppá magasodnia. Némelyek idegesen hördülnek fel: aki vacak verset ír, az inkább ne is írjon. Szerintem vacak verset is érdemes írni. Jobb, ha arra használjuk szaktudásunkat, hogy segítsük az előrelépni vágyókat, mint ha elijesztgetjük az embereket. Épelméjű futóedző sose mondaná: micsoda, ön mindennap kocog, ilyen tartásban, ilyen súlyfölösleggel, ilyen szintidő mellett? Normális maga? Üljön le szépen sör és chips mellé, és nézze a tévében, hogyan futnak a gazellatestű profik... Fura egy hozzáállás!

Ha már nálunk a Szent Grál, maradjon is ott?

Igen, efféle mesteremberes titkolózás áll a dolog mögött: én megszenvedtem minden trükkért, gyötrődjön más is, juszt is elviszem a sírba magammal, amit tanultam... Elég szégyenletes, óvódás mentalitás ez. Mi viszont belemegyünk a szavak anyagába, igyekszünk nyakig összemaszatolni magunkat, egészségesen viaskodni a szavakkal. Alternatív szövegeket írunk ismert népdalokra (ezekből már egy CD-re való is megjelent Hej, Kapolcsról fúj a szél... címmel):

Tökmagok, tökmagok

szépen piruljatok,

szurkolók foga közt

vígan ropogjatok,

Mutassatok utat

a takarítónak,

halkan emlegesse 
testrészét a lónak.

Vagy balladázgatunk Villon nyomán:

Vágom a jó pofát, ha kell.

Vágom, hogy cinkeltek a kártyák.

Vágom, hogy ki hogyan megy el.

Vágom a kaszást sose várják.

Vágom, mutyiznak a nagyok.

Vágom söröm káros öröm,

De kárba veszni nem hagyom.

Ha nem vágom, nő a köröm.

Máskor találgatásokat szövünk a vers kapcsán: 

A kiürített verseskötetet hol lehet visszaváltani?
Igaz-e, hogy amikor rossz verset lájkolok, valahol meghal egy kiscica?
A rossz versekre rá kell írni, hogy „made in China”?
A verslábak is kinövik a cipőjüket?

Esetleg a Walesi bárdok indító versszaka nyomán szerkesztünk mesterség-leírásokat:

Kovács Balázs bérmikulás

Indul piros Ladán,

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

Az ócska álszakáll.

Nyári Gyula mormon hentes

Portékája bió,

Gyári nyula hormonmentes,

Bár negyvenöt kiló.

Van ebben csöpp svihákság, csepűrágás, megérjük a pénzünket, de látható, hogy a régebbi és újabb formák újrahasznosíthatóak, megtölthetőek kortárs tartalommal. A legfontosabb az alkotás öröme, élvezete, egyszerű és rafinált irodalmi technológiákkal való barátkozás. Így láthatóvá válik, hogy az irodalmi teljesítmény mérhető, vannak alapkritériumai. Egyik biztonsági őrünk mondta egy színpadi vers-improvizáció után: "hát gyerekek, én egyszer írtam a barátnőmnek egy verset, három napig vért pisáltam, míg meglett, ti meg felmentek, és két perc alatt összehoztok egy működő cuccot". Vagyis érzékelhetővé vált, hogy ebben munka és tudás van, holott amúgy a közbeszédben éppen hogy semmittevéssel szokás vádolni a művészeket, bölcsészeket.

Olyan mint amikor a múzeumba betesznek egy tárgyat a sarokba, akkor az ott porosodik, pedig sokkal jobb ha használják. Ha használnak egy tárgyat, akkor megmarad.

Bizony. Két kő között megőrlöm a gabonát, csinálok belőle kis lepényt, rögtön be is vetem a kemencébe. Mikor kijön, megvan a jó érzésem, hogy ez bizony nem Tesco gazdaságos áru, hanem én magam csináltam.