Történelmi pillanat volt, amikor először került fel nagyjából húsz iskolapad a régi magtárépület felső szintjére. Bizonytalanul vizsgálgattuk a nyikorgó gerendákat, kezdetben a földszinten minden föntről érkező zajra megriadtunk, azt gondolván, épp most költözik le mellénk az egyik munkaállomás a lehető legrövidebb úton, a gravitációtól vezérelve. Aztán bízni kezdtünk, és visszavonhatatlanul megszerettük Csórompusztát: semmivel sem összehasonlítható érzés, amikor éjjel, többórás monitorra bambulás után kimegyünk sátrunkhoz, és kristálytiszta, frissítően hűvös levegő, végtelen nyugalom, tökéletes csend vesz körül, valamint a csillagos égbolt, olyan, ami Kőbányáról sosem látható, pedig azt is szeretjük. Előfordul, hogy csak reggel, virradat után vesszük célba a hálózsákunkat, ekkor káprázatos kilátás tárul elénk a Magtár elől: dombok, erdők, magaslesek, tízféle zöld és a földek sárga, barna felszíne - ekkor talán az álmosságtól nem is értékeljük ezt a sok szépséget, de amikor megérkezünk, és amikor elhagyjuk Csórompusztát, nos, akkor feltétlenül.

És hogy mitől vagyunk ilyen álmosak? Miután a gondos előőrs idetelepítette Budapestről hozott számítógépeinket és egyéb eszközeinket, a Művészetek Völgye kezdete előtt egy-két nappal már íródnak a cikkek a Magtárlapba, készülnek a videoanyagok a Völgyhíradóba. Negyven számítógép apró lámpácskái villognak folyamatosan, köztük többszáz méternyi kábelrengeteg fekszik. Pontos beosztás szerint dolgoznak a diákújságírók, váltott stábokban forgatnak és vágnak a híradósok: tanárunk, Papp László és idősebb diákok segítik irányítani és összehangolni munkájukat. Húszoldalas újságunk mindennap megjelenik, huszonnégy óránként negyven perces adást állítunk össze. Mindent dokumentálunk a Völgyben, amit csak lehet, olyan minőségben és formában, ahogy csak tőlünk telik. Két hét múltán pedig úgy megyünk innen haza, hogy gondolatban sátrunkat otthagyjuk a Magtár mögött, hiszen szükség lesz rá a következő évben, amikor úgyis visszatérünk...