optimizmus

1991. július 31.

Tele voltunk lelkesedéssel, idealizmussal, bizalommal

Pécsi Erika gondolt egyet 1985-ben, majd Kapocs és Vigántpetend között megbúvó Csórompusztára költözött barátaival. Nem csak részese, de alappillére is volt annak a folyamatnak, amiből aztán létrejött a Művészetek Völgye. Negyedszázad elteltével vele beszélgettünk a kezdetekről, a változásokról, a gyönyörű, önmaga által megálmodott háza teraszán.

 

Hogy keveredtél 1985-ben Csórompusztára?

 

Az egyetemen diploma előtt voltunk, és az egyik csoporttársam mondta, tudja, hogy mi a jövő: el kell menni vidékre, együtt maradni és valami szellemi életet, pezsgést vinni az alul-urbanizált világba. Az elején ugyan szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. Akartunk a világba valamit beletenni, tele voltunk lelkesedéssel, idealizmussal, bizalommal. Az egyetemi évek alatt már sok mindent csináltunk együtt, és megéreztük a közösségi teremtő erő hihetetlen erejét. Az ember beleadja, ami ő, a többiek is, ér az eredmény sokkal több lesz. Az volt az alapkoncepció, hogy hat család letelepül vidékre, keresünk egy helyet, ahol fel lehet építeni hat lakóházat. Elképzelésünk szerint 5 éven belül fel is építjük a házakat, és aztán együtt dolgozunk alkotó team-ként. Aztán persze az élet egészen másként alakult, hiszen a rendszerváltás után a grafikus társaim olyan lehetőségeket kaptak, hogy a praktikum és a pénz némiképp legyőzte az ideákat.

 

Miként indult el az akkor még Kapolcsi Művészeti Napoknak nevezett rendezvénysorozat?

 

Márta Pista kicsit ideérkezésünk előtt vett itt házat. Nagyon megörült, hogy itt szellemi partnerekre lelt. Amikor jött Kapolcsra mindig az volt az első, hogy feljött Csórompusztára, és közösen gondolkodtunk mit lehetne csinálni. Mikor létrehozták a Nagyvázsonyi tározót, akkor az Eger-patakból eltűnt a víz. Pista ezen nagyon föl volt háborodva, de kiderült, hogy magánszemélyként ez ellen semmit nem lehet tenni. Jogi személlyé kellett válni, hogy valamiféle súlya legyen annak, hogy a patak érdekében bármit lehessen csinálni. Pista vezetésével megalakítottuk a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet. Ha már volt Egylet, Pista felvetette 1989-ben, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy hétvégi kulturális fesztivált. Az ő hihetetlen mozgatóereje és aktivitása minket is magával ragadott. A fateleptől kaptunk támogatásként némi nyárfát, ácsoltunk színpadot. Amit fiatalként az ember szeretne megélni, az nekünk megadatott.

 

A Völgy folyamatosan alakul, egyszer nagyobb lesz, egyszer családiasabb. Az elejétől figyeled az eseményeket, miként éled meg ezeket a változásokat?

 

Nagyon érdekesnek tartom ezt a folyamatot. Ahhoz tudnám hasonlítani, hogy olyan, mint egy gyereket fölnevelni. Körülbelül még az életciklusok is megegyeznek. Volt a Völgynek is kamaszkora, mikor a falu úgy gondolta, hogy már nincs szükség az apára, hogy ne mondja meg azt neki senki, hogy mi történik az udvarokban. Az országra is hatással volt, mert ugye mikor elindult, ilyen típusú fesztiválok egyáltalán nem voltak. Nyilván először idecsődült a sok ember, mindenki ide akart jönni. Aztán rájöttek mások is, hogy ilyet lehet csinálni, majd gombamód szaporodtak a fesztiválok. Ami persze, el is osztotta a közönséget. Az élet ilyen, mindig viccesnek tartottam, hogy amikor nagy volt, akkor mondták, hogy: „jajj, milyen jó volt mikor kicsi volt”, aztán most kisebb, és jön, hogy: „jajj, de jó volt, mikor nagy volt.” Ez annyira emberi. Szerintem az a kaland, hogy mindig a valósággal együtt lehet dolgozni, mindig azzal haladni, ami van, a körülményekkel, a lehetőségekkel. Szerintem ez a szépsége, és nem az, hogy kicsi-e valami vagy nagy.

 

Foglalkoztál pszichológiával, kineziológiával, de alapvetően belsőépítész vagy. Meg tudod határozni magad?

 

Szeretem magamat a belső építészének nevezni. Azt gondolom, hogy az építészetet lehet művelni a látható világban, és lehet művelni a láthatatlanban is. Belül is át tudunk rendezni dolgokat. Engem mindig ez a határterület izgatott. A valódi izgalom számomra a láthatatlan térben van. Nagyon szeretem a régi épületeket. Összhangban van velem, hogy nem új épületeket építek, hanem ami egykor szép volt, de már elpusztult, vagy kicsi csúnyácska, de még van benne lehetőség, abból csinálni valami újat. Mindig szerettem zoknit stoppolni már gyerekkorom óta például. Az volt a vágyam, mikor idejöttünk, hogy egy élet után az adott környéken lehessen érezni, látszódjon, hogy én ott éltem. Tulajdonképpen az jó érzéssel tölt el, hogy valamelyest a tájat alakítja az én munkám.

 

Kiteljesedtél?

 

Az volna az igazi kiteljesedés, ha úgy halhatnék meg, hogy Csórompuszta építészetileg ki van bontva. Egy élet után ez a hely építészetileg teljes legyen. A gyerekeink, akik nagyon erősen kötődnek hozzá és szeretik használni, ők beletudják hozni azt az életet, amit hozhatnak. Ha ezt meg tudnám valósítani és átadhatnám nekik, akkor meg lennék elégedve az utammal. Most még nem beszélhetünk erről.

Szerző: 
Nuszbaum Tibor
Kategória: 
Sztori
Történetem ideje: 
1991. július 31.
Művészetek Völgye a Youtubeon Művészetek Völgye mobil alkalmazás Művészetek Völgye jegyvásárlás

További történetek

1995. július 24.
2010. augusztus 04.
2011. július 05.
2012. július 21.

Oldalak

Oldalak