Az 1960-as években a természeti táj, az 1970-es években az épített örökség, az 1980-as években a muzeális gyűjtemények, az 1990-es években a közösségi terek, végül az ezredfordulón a szellemi örökség folklórja is védendő lett globális világunkban. A világméretű örökséggyártásban különleges figyelmet kaptak a lokális tartalmak. Ma már kulturális örökség lehet a pozsonyi kifli, a Budapest-szelet, de egy-egy illat, szag és látkép is, amit egy közösség magáénak érez. Az örökségtér jelenre szabott feldolgozása és bemutatása kortárs közösségi élményünk. Az archívumokban található képek, események, tárgyak feltárása viszont a múzeumokra, mint intézményekre szabható munka. Ahhoz, hogy a közösségek merítsenek, majd használják, felhasználják a múlt rendelkezésre álló örökségéből, szükséges ezeket megmutatnunk. A globalizációval „faluvá" zsugorodott a világ. Miközben a helyi közösségek is -- érezve a kihívásokat - új erőre kaptak. Ennek a metaforának az apropóján elképzelhetünk egy olyan virtualizált falut és egy olyan virtualizált múzeumot is, ahol talán mód nyílik arra, hogy a raktárba zárt tárgyakat, dokumentumokat, tényeket és képeket kiszabadítsuk az archiváló emlékezet fogságából. A Néprajzi Múzeum ezért a kézművészet tárgyait, a hétköznapok artifact-jait állítja most színpadra Kapolcson, Vigántpetenden és Pulán. Kérjük ezért a közönséget, legyenek a „helyre tett tárgyak" rajongói; a vajköpülők, a tokmányok, a tükrösök és a falvédők aktív nézői, a muzeális értékű körhinták kipróbálói, a céhes emlékek emlékezői.