Ha mindössze annyiról lenne szó, hogy felfedeztetett egy újabb nyári színházi játszási hely az országban – akkor is muszáj lenne írni a Kapolcson bemutatott Karnyónéról. [...] Kapolcson azonban nem egy új nyári színház nyitotta meg természet adta kapuit, hanem egy egész fesztivál, igaz, csak négynapos.

    A program gerincét egy színielőadás adta – és az ürügyet is arra, hogy ilyenformán lapunk [Színház folyóirat] foglalkozhasson az egésszel –; Csokonai Vitéz Mihály: Özvegy Karnyóné s az két szeleburdiak című művét adta elő egy alkalmi társulás Csiszár Imre rendezésében. […] Mind elfért persze szép kényelmesen abban a kis völgyben, amely a Magtár Színpad parkolójául szolgált. A Magtár Színpad pedig ügyesen beékelődött egy várfalszerű építmény (valójában magtár) tövébe, a „fapados” és tetszés szerint bővíthető nézőtérről pedig nemcsak a színpadra, hanem a szomszédos dombokra is pazar kilátás nyílt. Azt valószínűleg túlzás lenne állítani, hogy a Karnyónét az isten is ide teremtette; de ha már színházat játszanak itt, hát a Karnyóné éppen megteszi. Ez a drámai opusz ugyanis nélkülözi a tekintélyes művészeti ág tekintélyének súlyát. A Karnyóné harsány opusz, s talán ez a veszélyesnek is mondható jellegzetesség tartja távol tőle a profi színházakat, míg máig kedvelt anyaga az iskolai színjátszóköröknek. A kapolcsi domboldalon elfér a harsányság. Az intenzív képi és stiláris hatásokat kedvelő Csiszár Imrének ugyan nem igazán sajátja, viszont – tán éppen ezért – mutatkozik némi garancia arra, hogy a harsánysággal szinte mindig együtt járó közönségesség nem férkőzik be a hatáselemek közé. A rendező mintha a magyar népszínművek előzményét vélné felfedezni a műben - nem is alaptalanul. Innen viszont alig egy ugrás a népszínmű szatirikus stilizációja, elsősorban a figurák és stílusaik révén. E felfogás következtében viszonylag egyértelmű „használati utasítás” áll a színészek rendelkezésére, amelyet biztonságosan és elegánsan követnek is. A másik döntő momentum az előadásban – a környezet. Részint a szabad égbolt, részint a táj, a közönség, az alkalom együttes atmoszférája. A diákszínjátszásból ügyesen „nyári színháziasított” Samu például nem elsősorban Karnyóné fiát, hanem a falu (Csurgó és Kapolcs) kedves bolondját adja, a szerepet játszó Hunyadkürti István minduntalan kiszökik a történetből, közvetlenül és intenzív kapcsolatot tart a közönséggel, mintegy előkészíti, majd pedig ébren tartja bennük a megfelelő, komédiai befogadást. Szóval: nevettet.

    Karnyóné, a címszerep – vígeposzi figura, tehát alapvetően epikus, bár azon belül kétségtelenül komikus. Akció nem jut neki, hiszen az akció az ő valamilyensége körül folyik, ezért aztán neki ezt a bizonyos valamilyenséget kell játszania, szüntelenül. Berek Kati sok apró poénnal, mozgással és mimikával igyekszik színpadiasítani ezt az alapjában szánalomra méltó s csak utána kacagni való öregedő asszonyt.

Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné és az két szeleburdiak (Kapolcsi Nyári Színház) Díszlet-jelmez: Vayer Tamás. Zene: Gryllus Vilmos. A rendező munkatársa: Mixtay Péter. Rendező: Csiszár Imre. Szereplők: Berek Kati, Pathó István, Hunyadkürti István, Kubik Anna, Kerekes József, Bregyán Péter, Nemcsák Károly, Végh Péter, Pelsőczy Réka, Fráter Kata. / Részletek az előadásból az MTV és a TV2 felvételei alapján.