A megnyitó alatt, ahol röpködtek az „agyviták”, a rendező-író Pacskovszky József és a házigazda Gödrös Frigyes közt egy kisebb, enyhén ittas állapotban lévő csoport röhögött, s csinált jó hangulatot. Az egyik pár az ablakkivágásban lefizette, vagyis felajánlott egy százast az előttük ülőknek, hogy fordítsák el a lámpákat, mert a szemükbe világít. Ehhez hasonló üzeneteket küldözgettek egymásnak az emberek. Mire elkezdődött a film, a hangulat és a kedv garantált volt.

Nem egy amatőr rendezővel álltunk szemben. Nemrég jelent meg a negyedik életrajzi kötete, ami negyven évét mutatja be. A filmben felsorakoztat külföldi és magyar színészeket egyaránt. Megnézhettük, hogyan alakítja Kálid Artúr a magányos homoszexuálist, vagy hogyan beszél egy angol magyarul a filmben. Egyszerűen lehet jellemezni a bemutatót. Tökéletes! Minden megvan benne, ami a jóságához kell. Izgalom, kíváncsiság, szex, szerelem, fájdalom, kín, és ami elengedhetetlen egy filmnél, az az enyhe érthetetlenség. Ez a bonyodalom a mozi végére teljes egészet alkot, míg az elején csupán egy zavaros képtömeg. Ez a film abba a kategóriába tartozik, amibe nem lehet csak úgy belenézni. Ez a „leülős” fajta. Egyaránt megjelent benne a mai korkép, és a régebbi. Meglehetősen jó egyveleget alkottak. Az elején hozzá kellett szokni, hogy a képek, a színvilág, a stílus gyorsan változik, de ez tette igazán izgalmassá.

A vetítés végére képet tudtunk alkotni a mai világról, a problémáinkról, olyanokról, mint például a rák, a csalódások, a megcsalás és a „visszaszerzés” fogalma. A rendező a gondok megoldására nem adott konkrét választ. Mindenki magának fordítja le a film záró akkordjainak jelentését és illeszti bele saját életébe. „Hogy van-e valóságíze a filmnek, azt mindenki maga döntse el, és hogy a busz belül, vagy kívül megy-e, azt nem lehet tudni” – mondta Pacskovszky József.

Magtárlap 7. Kapolcs, 2003. július 31.