Hogy sikerült Kapolcsra keveredned?

Akkor még Vayer Tamás asszisztenseként dolgoztam. Tavasszal Fábri Zoltánról csináltunk filmet, A propos Fábri címmel, amiben Tamás volt a riporter, én meg az operatőr. Három napig bolyongtunk Fábrival, aki nem csak rendezőként volt zseniális a Körhintától át a Pál utcai fiúkig, de a Képzőművészeti Egyetemen festőművészként is végzett. Nagy élmény volt elkészíteni a filmet a mesterről, amit igazából magunknak" csináltunk, nem volt megrendelőnk. Nem tudtuk, mihez készül vagy minek készítjük, csak Tamás szerette volna megőrizni a munkásságát. Meglett a film, és közvetlen utána kezdődtek a Kapolcsi Művészeti Napok, ahol Vayer Tamás a Pokoli disznótor előadást csinálta Csiszár Imre rendezővel. Aztán Tamás kitalálta, hogy legyen Fábri Zoltánnak is kiállítása Kapolcson, ahol a régi fiatalkori festményeit állítjuk ki, plusz megy majd egy televízió, amin folyamatosan vetítjük a portréfilmet. Így is lett, sőt Fábri Zoltán még el is jött, összeszedte nagy lelkesen a főiskolás festményeitől elkezdve egészen idős koráig készített képeket. Életműkiállítás lett belőle. Aztán eltelt egy év, csörgött telefonon Márta Pista, hogy mi lenne, ha csinálnánk kiállítást, mert olyan jó volt tavaly. Így szépen belesodródtunk az egész Kapolcs arculatába meg mindenébe. Szívből lelkesedésből, ingyen, minden juttatás nélkül. Akkor én 22 éves lehettem. Onnantól folyamatosan mentem minden évben.

Ma már talán fura, hogy képzőművészeti kiállítás is belefér egy fesztivál programjába.

Márta Istvánék érezték meg ennek a fontosságát. A második Kapolcstól már nem is volt kérdés, hogy nem csak koncert, egyéb zenei programok, vagy színház van, hanem kiállítás is. Úgy indult, hogy legyen egy kiállítás, aztán esetleg még egy, de utána már mindenből kiállítóhelyet csináltunk. Ahogy nőtte ki magát a fesztivál, gyakorlatilag az egész falvakat elkezdtük megtölteni velük. Volt olyan év, hogy 60 kiállítást hoztunk össze. A baráti körömmel csináltam tanárok, grafikusok, építészek. Volt egy kis busz, beültünk, egy héttel a fesztivál előtt a helyszínre mentünk, összeszedtük az összes kulcsot, majd a plébániától az iskoláig, kocsmától a pajtáig, minden üresen álló helységet berendeztünk. Akkor azt a hetet reggeltől késő éjszakáig toltuk. Annyi kiállítást összerakni iszonyatos meló. Az úgy megy, hogy reggel egy párizsis zsemlével beköltözünk és este meg kiesünk. Ha kész, akkor pipa, jön a következő. Szerencsére a látogatóktól bőven kaptunk visszaigazolást. Amikor később a Néprajzi Múzeum jött és azt mondták, hogy Balázs, annyian nézik a kiállítást, mint Pesten egy évben. Akkor például 60 ezren. Olyan húzóereje volt, amit fel sem mértünk. Megcsináltuk a kiállítást, jaj de csinos, jaj de szép, kinyitott az egész kóceráj, aztán amikor beteltek a látogatói füzetek, meg amikor a jegyszedő néni mondta, hogy megszámoltuk, hányan jöttek, és akkor már 1865-nél tartottunk per nap.

Széles volt a paletta kiállító művészekből?

Elképesztő, hogy milyen neveket sikerült megnyernünk. El Kazovszkijtól elkezdve Orosz Istvánig, a budapesti értelmiségi művészkörtől át az egészen extrém vidéki avantgárdig. Általában februárban kezdtük el szervezni. Elkezded vadászni a kiállítókat, majd a kiállítók kezdenek el téged vadászni.

Vayer Tamás volt a mestered, általa kerültél a Völgyhöz is. Milyen ember volt?

Tamás nem csak több mint 100 játékfilmet, nem csak megszámlálhatatlan színházi előadást csinált, széles látókörű ember is volt egyben. Mázlim volt, hogy mellé kerülhettem. Nagyon kevés magánéletet engedett meg magának, egyedül volt és iszonyatos energiákkal bírt. Ha neki azt mondtad, hogy Kapolcs, fesztivál és kiállítás, akkor ő abban a percben már rakosgatta a gombokat, hogyan és miként legyen. Aztán rám zúdította az egészet. Az apróságokkal már nem foglalkozott, például a szervezés részével. Én viszont boldogan tettem, mert azt éreztem, jó részese lenni, miközben ő már nem is volt Kapolcson. Lehet, hogy akkor már Szegeden csinált darabot. Utazó díszlettervező volt. Beült egy Zsiguliba az 1970-es években és kiszállt belőle egy-két autó váltással a halálakor. Benn lakott" az autóban, kicsit beinjekciózta az embereket, elmondta, hogy mit szeretne és többet nem láttad. Telefonon esetleg tudtál vele értekezni. Rengeteget lehetett tőle nem tanulni, mert Tamás rémes pedagógus volt. Vagy ellested, felvetted a habitust, vagy nem. Ha egy jól menő díszlettervező megcsíp három-négy színházi melót egy évben, már sztárnak számít. Nálunk volt, hogy nyolcat csináltunk, plusz letoltunk mondjuk még közben három négy mozifilmet. Nem tudott nemet mondani, imádott dolgozni. Nála nem volt módi, hogy kérdezgetni lehetett, hogy: Tamás, így szoktad csinálni? Csinálni kellett.

Emlékszel az első találkozásodra a faluval?

Megérkeztünk és tulajdonképpen az a jó ebben a helyben, hogy egy nap után otthon vagy. Kicsit olyan érzésed van amikor megérkezel, hogy teljesen a helyén van minden. Itt a falu, itt a falu közepe a dimbes-dombocska a másik falu, szinte látni a pereméről a másikat, inspiratív hely. Pajtában aludtunk, házban aludtunk, nem tudok olyat mondani a Völgy falvaiból, ahol nem aludtam volna. Éppen ott volt szállás, nincs szállás, ezzel nem foglalkoztunk. Tény és való, hogy 22 évesen, amikor elkezdtük ezt az egészet, akkor ezzel nem foglalkoztunk. 

20 év hosszú idő, milyen a viszonyod a helyiekkel?

Nekem ott olyan személyes kapcsolataim vannak, amit el se hinnél. Temetésekre járok le és nekem ott egy csomó családom van. A mai napig el kell mennem, be kell köszönnöm a Lajos bácsiékhoz, akinél 15 évig laktam nyaranta. Karácsonykor telefonozunk, „Lajos bácsi hogy vagy?” Az egyik unokája itt nyaralt nálunk. Így nőtt össze a falu és a budapesti létünk. Amint megérkeztünk Budapestről egyből köszöntöttek: „Balázskám megjöttél, szervusz, mi van, hogy vannak a gyerekek?” Mindent tudnak. Később a családdal együtt jártam le, Benedek fiam, aki 9 éves, pontosan tudja, hogy mi az, hogy Kapolcs.

És a helyieknek a fesztivállal?

Sokáig gondolkoztam azon, hogy ez most macera, rémálom nekik. Mit jelenthet az, amikor megjönnek a pesti művészek, majd később megjönnek a különböző hátizsákos fiatalok dajdajozva? Amit napi szinten megtapasztaltam az az, hogy mindenki várta a fesztivált. Nem volt mindenkinek egyformán kényelmes, mert aki a falu közepén lakik az nyilván sokat kapott belőle, aki a falu szélén lakik az kevesebbet. Talán a legérdekesebb annak a korosztálynak a helyzete, aki a fesztivál kezdetén született és együtt nőtt fel vele. Ők már úgy szocializálódtak, hogy évről-évre rengeteg embert látnak vendégül a faluban, minden nyáron kulturális sokkhatást kapnak. Nekik ez már természetes is lehet. Ez a generáció el se tudja képzelni, hogy ne így legyen.

Miért távolodtál el a Művészetek Völgyétől?

Nem távolodtam el, egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni a filmes melóimmal. Amíg fiatalabb voltam és kevesebb munkám volt, még belefért. Egy ponton túl viszont azt éreztem, hogy nem megy. A játékfilmek, amikben mostanában dolgozom, általában teljesen kitöltik a nyaramat. Egy percét sem bánom sem ennek sem annak, egyszerűen jó visszagondolni minden pillanatára. Itt meg kell említenem még kicsi stábom örökös tagjait, Pethes Zsuzsit, Borsay Leventét, Csoóry Tamást, Maráz Pétert és Balogh Sanyit.