A közönség egyetlen színes szőnyegként hullámzott, rengeteg ember tömött sorokban ugrált és üvöltött. A fiatalok levetették gátlásaikat, mindegy volt, hogy punk, deszkás, rokker vagy diszkós, aki melletted tombol. Boros- és sörösüvegek jártak körbe-körbe, nem értek vissza, de mindig akadt a kezed ügyében egy teli palack, nem nézett csúnyán senki, ha nekiestél vagy ráléptél, sőt segítettek feltápászkodni és talpon maradni. Az egész egy nagy szeretetrohamból induló, óriásivá nőtt ölelés volt, a feelingje a hatvanas évekbeli hippi korszakra emlékeztetett, ahol mindenki szeretett mindenkit, s az idegenek is megosztották egymással „nonlegál” marijuana-jukat. Az idősebbek meg a szélén állva hallgatták az üdítő melódiákat, s csendben mosolyogták a táncoló új generációt, miközben talán saját ifjúkorukra emlékeztek vissza.

A koncert tökélyét csak az az apró tény bontotta meg, hogy túl rövid volt. Az Anima Sound System alig egy óráig volt fönn a színpadon. Körülbelül háromnegyed óráig zenéltek, mikor az énekesnő elköszönt és levonultak a színtérről. A nézőtéren kitört az őrület. Mindenki torkaszakadtából üvöltötte: „Vissza, Vissza, Vissza!” Ekkor megszánták a néző- és hallgatósereget, kaptak ráadásként még két számot. Majd levonultak a világot jelentő deszkákról, s otthagyták az életet jelentő publikumot, felgyújtották a fényeket, jelezvén, hogy ennyi volt.

Magtárlap 7. / Öcs, 2003. július 31.